Ma kerestem egy füzetet, és a kezembe került egy olyan naplószerűség, amibe az elmúlt években írogattam magamról magamnak, őszintén. Nem csak írások vannak benne, hanem különböző gyakorlatok is, amiket elvégeztem azért, hogy kidolgozzam magamból a traumáimat. Arra használtam őket, hogy tisztán lássak, mi miért történt az életemben, miért úgy reagálok dolgokra, ahogy.
Miért csináltam?
Volt egy nézőpontom, hogy a trauma, a hitrendszer azonosítása feltétlenül szükséges, mert e nélkül nem tudom elengedni ezeket, és így továbbra is hatással lesznek az életemre. Amellett használtam őket, hogy közben alkalmaztam a technikákat is, amiket egyébként is bevetettem a konzultációimon a klienseimnél.
Napló magamról, magamnak őszintén!
Van ebben a füzetben minden, a félelmeim listája, megbocsátó levél magamnak, levél a belső gyermekemnek, hálalista, a lehető legjobb énem gyakorlata, levél a belső vezetőmnek, napjaim elemzése: mit hogyan éltem meg, célkitűzések, vízióm a jövőmről, lista az akadályaimról, elengedés gyakorlat és még egy csomó nagyon szuper és hatékony dolog.
Azt nem lehet mondani, hogy ne tettem volna bele rengeteg időt, energiát és pénzt abba, hogy kihozzam magamból a legjobbat.
Nem csak beszéltem a klienseimnek a változásról, hanem én magam is használtam mindazt, amit nekik javasoltam, és ha visszagondolok arra, aki évekkel ezelőtt voltam, még én is megdöbbenek, mennyit változtam. Mégis egy ponton túl nem jutottam. Volt előttem egy láthatatlan fal, amit nem sikerült áttörnöm ezekkel, ráadásul időnként borzasztóan fájdalmasak voltak a felismerések. Amikor vájkálunk a múltban és az okokat kutatjuk, felszínre kerülnek traumák, amiket újra átélünk.
Persze az is egy lehetőség, hogy most igazán belemegyünk és a másik oldalon kijövünk, megoldva az évek óta cipelt mindenfélét, de talán éppen ez rettent el sokakat, mert nem akarnak szembesülni a legmélyebb félelmeikkel, fájdalmaikkal újra.
Az írás folytatását elolvashatod a blogban>>
